November - "Öt hónapot kaptunk. Talán kibírjuk."

Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakok-

ról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játé-

kának díszletei.Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjá-

tékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni

kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk

érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.

A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör

valóságosan életrekelt volna. A tél egyszerre mondakör és bar-

lang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak

benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás

hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne

fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk

volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és ko-

mor. Mindenekelött - és mindenekfölött - fázunk. Mint egy

középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan,

kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vas-

tag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeíbe, félünk

valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még felde-

reng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunk-

ban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet,

melynek ez volt a címe: A tél örömei. A képeken nagyapó,

keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott,

mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek,

a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hi-

deg napsütésben. Mindez elmúlt. Nyarak és telek megtanítot-

tak rá, hogy a télnek nincsenek "örömei", nincs más, igazi

élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami

él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni.

Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kez-

dődik az a csendes és szanatóriumszerü szobaélet, mikor úgy

ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjai-

ra, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már

nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek

örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom,

bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcso-

lyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait.

Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sö-

tét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány

öröm.

A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint

a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Ta-

lán kibírjuk.

* *

Márai Sándor A négy évszak