Szeptember - "A természet az enyészet felé tart;de az ember sem tétlen."

Szeptember

Az ökörnyállal kezdödik, a must szagú erjedéssel, a dáliákkal,

a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évsza-

kok, egy idö óta, általában háborúkkal kezdödnek. Az égre né-

zünk, a sürü, szirup színü égre, hallgatjuk a berúgott darazsak

dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze rob-

bannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyé-

szet felé tart; de az ember sem tétlen.

Bombával és ökörnyállal kezdödik, s a végén, szeptember

végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rög-

zítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön le-

beg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek

semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma

szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben

a kerti virágok, s a huszonnégy éves költö neszeli az öregséget,

az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a vi-

lágmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és

halállal kapcsolatban érez.

Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz

író, az édes, must szagú és enyhén mustárgáz illatú öszben.

A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bom-

bákat, messze valahol, szerte az öszülö világon. A vers olyan

erövel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna

valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy

személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt

is, hogy kerti virág-ot írt öszi virág-ok helyett, azt, hogy ta-

karta helyett takará-t írt a költö, szenvelgö és régies fordulattal.

Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétöl csaknem

független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába ír-

ták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz

esztendö távolságán át, s felkavarja az idöben és a mulandó-

ságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentöen

öszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívem-

ben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az öszbe.

A délután meleg még. A természet szölöcukorral táplálja gyen-

gülö érlökését. A szökökút tava pislog, mint egy öreg ember eny-

ves szeme, ravaszul és alamuszian.

Az ösz a Hüvösvölgyben kezdödik, valamivel a Vámház mö-

gött, s a Nagykovácsi-rétet megkerülve elhalad a Szép Juhász-

né mellett; igy tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér,

már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között

kezdödik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hüvös-

völgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvü

milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene ját-

szik, egészen régi és fellengzös operarészleteket, például az Un-

dine nyitányát. A kerti utak mentén a köangyalok hajfürtjeit

vérpiros szölölevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túl-

tömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a

Veronika elött, s biztosan tudom, még tartogat az élet számom-

ra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és

szölöcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

* *

Márai Sándor:A négy évszak Szeptember
A könyv itt elérhető.