Kép innen
A különböző gyógyborok alkalmazása, illetve a borral történő gyógyítás, a vinoterápia mára már gyakorlatilag teljesen kiszorult mind az orvosi gyakorlatból, mind a fitoterápiából. Ez azért sajnálatos, mert a gyógyborok és a borok hosszú évezredeken keresztül megkérdőjelezhetetlen szerepet játszottak a gyógyításban (1., 2., 3.,
4.). Gyógyító hatásaikat számos, mai is helytálló, tudományos igényű megfigyelés és vizsgálat támasztja alá (1., 5.). Teljes kiszorulásuk alkoholtartalmukkal sem magyarázható, hiszen nemrégiben feltárt tudományos bizonyítékok egész sora szól amellett, hogy a mértékletes alkoholfogyasztás orvosilag nem kifogásolható, nincs kedvezőtlen hatással a vérnyomásra, sőt csökkenti a kardiovaszkuláris történések előfordulási arányát és az összes halálozást (6.). Ebből a szempontból főként a vörösborok fogyasztása mutatkozik előnyösnek (7., 8.). Ez a tanulmány a téma történeti áttekintése kapcsán azt mutatja be, hogy a jelenleg preferált gyógyteákhoz és tinktúrákhoz képest milyen előnyökkel vagy hátrányokkal járhat a gyógyborok alkalmazása. Bár a gyógybor fogalmába nemcsak a növényi drogokból, hanem az egyéb gyógyszerekből oldással készített gyógyszeres borok is beletartoznak, itt elsősorban a növényi drogokkal készült gyógyborokkal foglalkozunk.
A GYÓGYÍTÓ BOR
A bor gyógyászati értékét az ókori orvostudomány rendkívül magasra tartotta (1., 2.). Az ókori orvosok nemcsak belső használatra, hanem külsőleg is alkalmazták: borban mosdatták az újszülöttet, borral mosták a sebeket, fekélyeket, a bor volt az ókor legjobb antiszeptikuma. A belsőleges alkalmazásnál a legmegfelelőbb fajtát a betegség természetétől és a betegtől függően választották ki. Így például a könnyű szabin borokat lázas betegeknek ajánlották. Voltak borok, amelyekről azt tartották, hogy jó hatással vannak az idegekre. Egyesekről úgy tudták, élénkítenek, míg másokról feltételezték, hogy lassítják a bélműködést. Az ókor valamennyi híres bortípusát felruházták valamilyen tényleges vagy vélt terápiás értékkel (1.). Főként Plinius, az ismert római természetrajzi író (2.) és a többi antik író nyomán a bor gyógyszerként történő alkalmazása az egész középkorban, sőt később, a 16–18. században is fontos szerepet játszott. Különösen híressé vált ebben a tekintetben a tokaji bor. A legalább kétputtonyos tokaji aszúbor, Vinum Tokajense néven, már a Magyar Gyógyszerkönyv III. kiadásában is hivatalos volt. A bort mint gyógyszert még a múlt században is általánosan rendelték az orvosok. Így – többek között – a légzőszervek bántalmainál, köhögés, nátha, influenza esetén forralt bor formájában, izzasztószerként ajánlották. Továbbá az emésztőszervek megbetegedéseinél, vérszegénységben, keringési megbetegedéseknél és még számos más kórképben is gyakran és - úgy tűnik - nagy sikerrel alkalmazták a borterápiát (1.). A bor a mai modern orvostudomány figyelmének is középpontjába került. Az elmúlt évtizedek tudományos vizsgálatai alapján bizonyítottnak látszik, hogy a mérsékelt vörösborfogyasztás, egészséges felnőtteknél, feltehetően kedvezően hat a szíveredetű keringési egbetegedések
megelőzésében (5., 6., 7., 8.).
A BOR ÉLETTANI HATÁSAI
A vizsgálatok szerint a borfogyasztás kedvező élettani hatásai részben a borok alkoholtartalmával hozhatók összefüggésbe. A mértékletes alkoholfogyasztás (férfiaknál legfeljebb napi 30 g, nőknél maximum napi
15 g) valószínűleg némi vérnyomáscsökkenést okoz, emellett bizonyítottan csökkenti a kardiovaszkuláris események számát és az összes halálozást (6.). A vörösbor azonban úgy tűnik, sokkal kedvezőbb, és más
jellegű hatásokat is mutat, mint a tiszta etilalkohol. Seigneur és munkatársai a tiszta alkohol, a fehérbor és a vörösbor thrombocyta-funkciókra és szérumlipidekre gyakorolt hatásait hasonlították össze, egészséges
önkénteseken (5.). Vizsgálataikban azt tapasztalták, hogy a borral azonos alkoholtartalmú és pH-jú etilalkoholos referenciaoldat fogyasztása növelte az ADP indukálta thrombocyta-aggregatiót, és csökkentette a szérumban a „káros” LDL-koleszterin szintjét. A vörösborfogyasztás ugyanakkor csökkentette az ADP indukálta thrombocyta-aggregatiót, míg emelte a szérumban található „védő” hatású HDL-koleszterin mennyiségét. A thrombocyták, vagyis a vérlemezkék összetapadásának a kísérletekben megfigyelt csökkenése arra utal, hogy a vörösborfogyasztás valószínűleg mérsékli a vérrögképződésre való hajlamot, és ezen keresztül például a szívinfarktus kialakulásának kockázatát. A bor – és ezen belül is elsősorban a vörösbor – kedvező élettani hatásai, az alkoholtartalom mellett, a szőlőből származó polifenolos vegyületeknek (flavonoidok és nem flavonoid jellegű összetevők) köszönhetők (7., 8.). A fehérbor és a vörösbor között nemcsak abban van különbség, hogy a vörösbort kék szőlőből készítik, hanem a borászati technológia is eltérő.A szőlőszemben ugyanis a lében van a legkevesebb polifenol, míg különösen a kék szőlő héja, a kocsány és a mag nagyobb mennyiségben is tartalmaz ilyen vegyületeket. A fehérbor készítése során a kipréselt mustban zajlik az alkoholos erjedés, míg a vörösbort a cefrén kezdik erjeszteni. Utóbbi esetben így az erjedés során – főként a héjból – a polifenolok nagy mennyiségben beoldódnak a vörösborba. Ezek a vegyületek antioxidáns és gyökfogó hatásúak, gátolják a lipid-peroxidációt, az alacsony fajsúlyú lipoproteinek (LDL) oxidációját és a thrombocyta-aggregatiót, valamint fokozzák az ereket bélelő endothelium értágító hatású anyagának, a nitrogén-oxidnak a termelődését (7., 8.). A borban található polifenolos vegyületek közül a biokémikusok és a táplálkozáskutatók elsősorban a rezveratrollal (3,5,4’-trihidroxi-transz-sztilbén) végeztek kísérleteket. A rezveratrol in vitro körülmények között és állatkísérletekben egyaránt olyan biológiai hatásokat mutat, amelyek a vörösborok feltételezett kardioprotektív hatásainak jól megfeleltethetők (8., 9.).
GYÓGYBOROK
A gyógyborok története az ókorba nyúlik vissza. Az ókori gyógyítók a bort ugyanis nemcsak tisztán ajánlották betegeiknek, hanem különféle gyógyfüvekkel, fűszerekkel, sőt egyes zöldségfélékkel készült gyógyborokformájában is rendelték. A római Plinius például „Historia Naturalis” című művében több mint hatvanféle ilyen gyógybort írt le (2.). Ezek a leírások – kisebb-nagyobb különbségekkel – később Kato, Dioszkoridészés Palládiusz írásaiban is megismétlődnek. A gyógyfüvek és fűszernövények közül gyógyborok készítéséhez felhasználják például a mentát, a kálmosgyökeret, a kassziát, a fahéjat, a tárnicsgyökeret és az izsópfüvet, de készítenek – és ajánlanak – például répabort, retekbort, spárgabort, zellerbort és petrezselyembort is a betegeknek. Ebben az időben már ismertek voltak az ürmösborok, és egészen különleges borokat, így mirtuszbort, sőt rózsabort is készítettek (1., 2.). A borral készült gyógyszerreceptek, illetve a gyógyborok nemcsak az ókorban, hanem később az egész középkoron át (különösen a 16–18. században) sokáig nélkülözhetetlenek voltak a gyógyításban. A bort jellemzően a gyógynövények hatóanyagainak általános kivonószereként használták. Ám a gyógyfüvekből nemcsak borral, hanem vízzel, mézes vízzel, tejjel és ecettel is készítettek kivonatokat. A különböző kivonatok hatásai között a kivonószertől függően gyakran különbséget tettek.Méliusz Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbariumában 4.) az Amaranthus virágának belső hasznairól például a következőket írja: „Ha mézes vizben meg ißod á viragát, azaßßonyember megállot haui kórsagát megindittya, Az alut vért á belben,hoyagban, Veseben meg eméßti. … Ha penig borban meg főzed, ißod az sárga viragát, á Galiztát ki hozza az emberből.” A borral és vízzel készített kivonatok hatásának megkülönböztetése a Benedek-rendi Hildegard von Bingennél (1098–1179) is megjelenik. Szent Hildegard az „Okok és gyógymódok” című könyvében (3.) például a tüdőfájdalom gyógyításával kapcsolatosan a következőket tanácsolja: „Ha a rossz és mocskos nedvek füstöt bocsátanak az ember agyára,ahonnét ez a füst általában a tüdőre húzódik, és ott panaszokat okoz,vegyünk lunchwurt-ot, főzzük meg vízben (de nehogy borban, mert ha ezt a gyógynövényt borban főzzük meg, túlságosan erőteljes lesz a hatása),majd a főzőlevet öntsük egy csuporba és egy héten át igyuk – miután ruhán átszűrtük.” (Megj.: Lunchwurt – Radix Pulmonariae.) A bor még a 20. század elején is igen fontos és sokirányú szerepet töltött be a gyógyászatban. A Lipcsében 1903-ban megjelent „Pharmazeutisch technisches Manuale” (Hager) című német kézikönyvben például 130 különböző gyógybor receptje olvasható. A bor maga, illetve a gyógyborok a korai gyógyszerkönyvekbe is bekerültek. A Magyar Gyógyszerkönyv 1909-ben megjelent III. kiadásában például chinabor, pepszines bor és antimonos bor receptjét találjuk. A chinabor (Vinum chinae) kínakéreg-por felhasználásával készült. A pepszines bor pepszint, hígított sósavat, glicerint és narancsszirupot tartalmazott. Az erős hatású (+) antimonos bort (Vinum stibiatum) hánytató borkőnek aszúborban történő oldásával állították elő. Előbbi két gyógybort étvágyjavító, erősítőszerként, utóbbit cseppenként fogyasztandó köptetőszerként ajánlották. A Magyar Gyógyszerkönyv 1954-es V. kiadása a gyógyszeres bor fogalmát a következőképpen határozta meg: „A gyógyszeres borokat növényi drogokból fehérborban (vinumalbum) való áztatással, illetőleg egyéb gyógyszerekből oldással oly módon készítjük, hogy a kész gyógyszeres bor 13 v/v% alkoholt tartalmazzon.” A definíciónak megfelelően ezek a gyógyborok tehát nemcsak jellemzően növényi kivonatokat, hanem szinte bármilyen oldott hatóanyagot tartalmazhattak. Mai korunkra a gyógyborok lassan kiszorultak a gyógyszerkönyvekből, a patikákból és az orvosi terápiából. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a korszerű gyógyszerészet hosszú ideig eltartható, stabil és egyszerűen kezelhető orvosságokat kívánt meg a gyógyszertárak polcain. Az üledékképződésre hajlamos, illetve mikrobiológiai szempontból is gyakran aggályos gyógyborok azonban nem mindig feleltek meg ezeknek a követelményeknek.Egyes gyógyborok kedvezőtlen stabilitási tulajdonsá gai főként az erős hatású szerek esetén okoztak problémákat, ezért a gyógyszeres borokat sokszor egyszerű, 70% V/V-s alkohollal készült tinktúrákkal helyettesítették. A mérgező kolchicint tartalmazó, és így az erős hatású szerek (+) közé sorolt kikiricsbor (Vinum colchici) például még a Magyar Gyógyszerkönyv 1871-es első és 1888-as második kiadásában is egyaránt hivatalos volt. Az 1909-es harmadik kiadásban azonban már helyette a hígított szesszel készített kikircsmag-festvény (Tinctura colchici) szerepel. Ebben a kiadásban ugyanakkor még a következő figyelmeztetést is olvashatjuk: „Erős hatású gyógyszerekből – kivéve az antimonos bort – gyógyszeres borokat ne készíts!”
ÜRMÖSBOROK
Az ürmösborok ugyan inkább élvezeti célokat szolgálnak, de érdemes külön is foglalkozni velük, mivel a szakirodalom alapján úgy tűnik, némelyikük jelentősebb gyógyhatással is rendelkezhet. Ürmösbort már az ókori görögök is készítettek. Előállításuk módja (főként az olasz, német és francia borvidékeken) Európában is régóta ismert volt, de üzemi méretekben csak a 18. század második felében, Olaszországban, Torinóban kezdték gyártani. Hazánkban a 16. században már szintén előállítottak ürmösborokat (10.). Ezekhez a borokhoz a fehér ürömfű mellett általában még számos más gyógynövényt és fűszert is felhasználnak. (Ilyenek például az ezerjófű, a kálmosgyökér, az angelikagyökér, a narancshéj,a kakukkfű, a rozmaring, a szegfűszeg, a fahéj, a mustár, a koriandermag stb.) Az ürmösborokat Magyarországon hagyományosan háromféleképpen készítették. A legegyszerűbb módszer szerint a kis vászonzacskóba kötött, szárított, fehér ürömfüvet egyszerűen csak belelógatták a mustba vagy a borba. A 18. századtól terjedt el egy másik eljárás, a főtt ürmös készítése. Ehhez az ürmösbornak szánt must egy részét főzéssel betöményítették, majd összeöntötték a normál musttal.
Ebbe a mustba lógatták bele azután a zacskós ürömfüvet, és így lassan kierjedve kapták az ürmösbort.
Szintén a 18. században tűnt fel a délszlávok lakta magyar vidékeken a rácürmös. Ennek lényege az volt, hogy frissen szedett kékszőlőbogyóval, fehér ürömfűvel és megfelelő fűszernövényekkel rétegesen teleraktak egy hordót, amire óbort öntöttek, majd az egészet jól lezárva érlelték (10.).
Az ürmösborok kedvező élettani hatásai jóval túlmutathatnak a bennük lévő alkohol és keserűanyagok már régóta ismert előnyös étvágyjavító hatásán. Fehér és Lugasi tanulmányukban (11.) egy újonnan kifejlesztett ürmösbor antioxidáns tulajdonságait vizsgálták. Eredményeik azt mutatták, hogy a vizsgált ürmösbor előállításakor a felhasznált növényi drogokból az áztatás eredményeként nagy mennyiségű polifenolos vegyület oldódott ki az alapborba, melynek polifenol-tartalma így a többszörösére emelkedett. A tanulmányban vizsgált ürmösbor polifenol-tartalma így 2200 mg/l-nek adódott. (Összehasonlításként a fehérborok polifenol-tartalma átlagosan csak 350 mg/l, míg a vörösborok esetében ez az érték ugyanakkor 1800–2300 mg/l.) Az ürmösborok készítési eljárása a szerzők szerint így kiválóan alkalmas arra, hogy a viszonylag alacsony polifenol-tartalmú fehérborok hasznosanyag-tartalmát vele jelentősen megnöveljük. Ezen a módon a fehérborból készített ürmösboroknál is a vörösborokéhoz hasonló mértékű antioxidáns hatást érhetünk el. Az így készített borok rendszeres fogyasztása nemcsak az ürmösborok jól ismert emésztésjavító hatása szempontjából lehet hasznos, hanem a szervezet így jelentős mennyiségben juthat hozzá olyan polifenolos vegyületekhez, melyek lényeges szerepet játszhatnak az oxidatív stressz visszaszorításában. Az ürmösbor készítéséhez vörösbort használva akár kimagaslóan magas polifenol-tartalom és antioxidáns hatás is elérhető.
GYÓGYBOROK ÉS FITOTERÁPIA
A modern fitoterápia belsőleges célra a gyógynövényekből elsősorban gyógyteákat és alkoholos tinktúrákat készít és alkalmaz. Felmerül a kérdés: ezekhez képest milyen előnyöket vagy hátrányokat nyújthatnak a gyógyborok? Lehet-e egyáltalán komolyabb helyük vagy szerepük ezeknek a mai szemmel már elavultnak tűnő készítményeknek a korszerű fitoterápiában?
A hígított (70% V/V-s) alkohollal készült tinktúrákkal szemben a gyógyborok fő hátránya, hogy általában kevésbé stabilak. (Tárolás során például gyakran képződhet bennük üledék, ami főként az erősebb hatású szereknél okozhat problémát.) Ez a hátrány azonban inkább gyógyszerészeti jellegű, könnyen kiküszöbölhetjük, ha az egyszerűbb eljárással készülő gyógyborokból a napi adagot – a gyógyteákhoz hasonlóan – frissen készítjük és fogyasztjuk. (A korszerű fitoterápiában egyébként is általában kerüljük az erősebb hatású, illetve alkaloidokat tartalmazó gyógynövények használatát, és így legtöbbször nincs szükség nagyon pontos adagolásra.) Amikor a gyógyborokat értékeljük, nem szabad elfelejtenünk, hogy a
bor – ellentétben a gyógyteák készítéséhez használt vízzel – olyan különleges oldószer, illetve kivonószer, amely maga is jelentős élettani, illetve gyógyító hatásokkal rendelkezik (1., 2., 5., 6., 7., 8.). A gyógyborok alkalmazásának a vízzel készített gyógyteákkal szemben főként
akkor van előnye és értelme, ha a bort úgy sikerül kiválasztanunk, hogy annak speciális gyógyhatása elősegítse, szinergizálja az alkalmaz ni kívánt gyógynövények hatásait. Ennek alapján például a szív-érrendszeri betegségek vagy a hasmenés kezelésére szánt yógyborokat
célszerűen vörösborral készíthetjük, mivel a vörösborban lévő polifenolos vegyületekről a szakirodalom alapján feltételezhető, hogy kardioprotektív hatásúak (7., 8.), ugyanakkor a vörösbornak – főként csersavtartalma miatt – általában enyhe összehúzó, székfogó és
antibakteriális tulajdonságai is vannak (1.). A gyógyborok alkoholtartalma a vízzel készült gyógyteákhoz képest nem tekinthető sem egyértelmű előnynek, sem pedig hátránynak. Ezt
mindig a konkrét helyzet határozza meg. Ahhoz, hogy az alkoholproblémát minimalizáljuk, a gyógyborrecepteket úgy célszerű összeállítani, hogy a gyógyborral történő alkoholbevitel férfiaknál ne haladja meg a napi 2-3, nőknél pedig a napi 1-2 egységet. Ennél nagyobb mértékű alkoholfogyasztás ugyanis már kedvezőtlenül befolyásolhatja a vérnyomást
(6.). A szakirodalomban egy egységnyi ital egy pohár (~100 ml) bornak, illetve 10 g etanolt tartalmazó italnak felel meg. Természetesen mindez azt is jelenti, hogy a gyógyborral végzett kúra ideje alatt más alkoholos italok fogyasztása nem ajánlatos. A gyógyborral történő napi alkoholbevitel meghatározásakor vegyük figyelembe, hogy a kiszűrt drogmaradékban általában még komoly folyadékmennyiség maradhat vissza. Így sohasem a bor recept szerinti kiindulási mennyisége, hanem a szűrés után megmaradt, illetve az elfogyasztott adag az irányadó. A meleg készítési eljárások (különösen a főzés) ugyanakkor a bor alkoholtartalmát csökkentik. Amennyiben a növényi drogokhoz nagyobb mennyiségű kivonófolyadékra lenne szükségünk, úgy a felhasznált bort tiszta vízzel hígíthatjuk. Az így korlátozott alkoholbevitel már csak ritkán (pl. terhesség, májbetegség stb. esetén) jelentheti a gyógyborok alkalmazásának ellenjavallatát.
A borban található alkohol nemcsak az élettani hatások miatt, hanem azért is érdekes, mivel számos növényi hatóanyag vízben gyakorlatilag oldhatatlan, míg alkoholban és sok szerves oldószerben jól oldható. Így a borral készült növényi kivonatokban több olyan hatóanyag is előfordulhat, amely egyébként a vízzel készült gyógyteákban nincs, vagy csak nagyon kis mennyiségben van jelen. Ezek közül erősen mérgező tulajdonságai miatt talán a tujon a legfontosabb, amely nagyobb mennyiségben epilepsziás görcsöket, pszichés károsodást, terhesség esetén pedig akár abortuszt is okozhat (12., 13.). A tujon, pontosabban annak két
sztereoizomer alakja, az -tujon és a -tujon, több növény illóolajában is előfordul. Az -tujon elsősorban a tujafajok illóolajában, a -tujon a gilisztaűző varádics (Chrysanthemum vulgare) virágjának illóolajában, a kettő keveréke pedig – többek között – az orvosi zsálya (Salvia officinalis) és a fehér üröm (Artemisia absinthium) illóolajában fordul elő (12.). A fehér ürömfűből készült gyógytea szerencsére alig tartalmaz tujont, minthogy a vegyület vízben nem oldható (12.). Kérdés azonban, hogy mi a helyzet az ezekből a gyógynövényekből készített alkoholos kivonatokkal, illetve gyógyborokkal. A borok viszonylag alacsony alkoholtartalma mellett a tujon kioldódásának valószínűsége igen kicsinek látszik. Annak
fényében pedig, hogy a VII. Magyar Gyógyszerkönyv a fehér ürömfüvet is tartalmazó keserű tinktúrát (Tinctura amara) 40% V/V-s és a VIII. Magyar Gyógyszerkönyv (Ph. Eur. 4-4.6) a zsályalevél tinktúrát 70% V/V-s alkohollal készítteti, a gyógyborokhoz ajánlható közönséges borok legfeljebb 14,5% V/V-s alkoholtartalma (14.) igazán elfogadhatónak tekinthető.
Mindamellett a tujontartalmú gyógynövények gyógyborokhoz történő felhasználása még ennek ismeretében is csak kellő óvatosság mellett ajánlható. Ezt igazolják azok a megfigyelések is, melyek szerint az ürmösborok, illetve vermutok krónikus fogyasztása központi idegrendszeri funkciózavarokhoz, illetve károsodásokhoz vezethet, amiért feltehetőleg a tujon felelős (12., 13.). Másfelől azonban az is igaz, hogy az ürmösborok,
illetve a vermutok nagyipari előállításakor nem a hagyományos eljárást követik, vagyis a növényi drogokat általában nem áztatják be közvetlenül a borba, hanem azokból 40–60% V/V-s (egyes leírásokban 70% V/V-s) alkohollal tinktúrát készítenek (14., 15.). Az így készült tinktúrákat, illetve a különféle kivonatkompozíciókat azután utólag keverik a borhoz. Így a bor eredeti alkoholtartalmának a tujon kioldása szempontjából ezeknél a technológiáknál nincs jelentősége. Összefoglalva megállapítható, hogy kellő körültekintés és szakszerű alkalmazás mellett a gyógyborok, illetve a borral készült gyógynövénykivonatok sok esetben hatékonyabb fitoterápiás szerek lehetnek, mint a jelenleg preferált gyógyteák vagy tinktúrák. A modern tudományos eredmények, illetve a gyógyteák és tinktúrák készítésénél használt mai szabályok figyelembe vételével – kellő kritikai vizsgálat után – nemcsak a régi korokból ránk maradt gyógyborrecepteket alkalmazhatjuk, hanem saját, korszerű receptjeinket is összeállíthatjuk. Így a borral mint természetes anyaggal készített gyógynövénykivonatok, illetve a gyógyborok a közeljövőben akár ismét komoly szerepet kaphatnak a gyógyításban, illetőleg a natúrmedicínában.
További hasznos információ: www.fuvesborok.hu
Gyógybor receptek
Hagymabor gyomorfekélyre: 2 közepes fej hagymát apróra vágunk, egy csapott evőkanál köménymag kíséretében üvegbe töltjük. Ráöntünk 5 dl fehérbort, és érleljük 10 napon át. Leszűrjük, étkezést követően fél decit fogyasztunk belőle.
Reumabor (Szent Hildegárd receptje): 2 evőkanál fodormentalevelet fél liter borban áztatunk. Éhgyomorra egy-egy kortyot több napon át fogyasztani.
Fagyöngybor magas vérnyomásra: 2 dkg szárított fagyöngy levelet 1 liter édes fehér borban áztatni 10 napig, leszűrni, szükség szerint napi egy decit elfogyasztani.
Kamillabor reumára, emésztési problémára: 2 evőkanál kamillavirágot áztatunk egy éjszakán át egy liter édes fehérborban. Másnap leszűrjük.
további receptek itt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése